I hear your voice and it seems as if it was all a dream.
I wish it was all a dream.

Olyan egyszerű elhitetni magaddal, hogy nem történt meg, vagy legalább nem úgy történt meg. Olyan egyszerű azt gondolni, hogy csak álmodtad az egészet, és nemsokára felébredsz és semmire sem fogsz emlékezni. Olyan egyszerű behunyni a szemed és visszagondolni arra, hogy mi volt akkor, ahelyett, hogy mi van most, de az agyad nem így működik, mert ami akkor volt és most van, az egy egyenes és szabályos vonallal összeköthető, s talán nem logikus lépések és megfontolt döntések sorozata, mintsem inkább a vakmerőség és szabadságvágy és szeretni akarás eredménye, hogy az akkor már nem létezik, de a most fájóbb és valóságosabb, mint azt elviselni képes lennél.

Olyan egyszerű azt gondolni, hogy valaki más vagy, akinek az akkor és a most nem fényévnyi távolságra, csak pár lépésnyire van egymástól, akinél az akkor és a most között nem egy áthidalhatatlan szakadék húzódik, aki az akkortól a mostig tudatosan jutott el, nem csak kívülről figyelte a dolgok történését, azt kívánva, bár részese lehetne a saját életének.

Jön az első pofon, de nem is vagy meglepve. Ahogy kisgyerekként magadra hagyott betegen, az út szélén a testvéreiddel; ahogy messze nem úgy nézett rád, mint a többiekre, mert annyira anyádra emlékezteted; úgy pontosan megérted, hogy kilógsz a sorból, sok mindenért. Talán még meg is érdemled a pofonokat, mert más vagy. Nem tehetsz ellene, és félsz, mert azt mondják, ez nem normális, így nem védekezel, nem küzdesz, inkább a másik arcod is odatartod és próbálsz belül nem összetörni, amikor senki nem kel a védelmedre. Rád amúgy sincs idő, a te problémáid úgysem lehetnek akkorák, vagy olyanok, amiket ne tudnál magad megoldani, de amikor a kedves szavak és érintések megérkeznek, csak épp nem onnan, ahonnan várnád, engedsz nekik. Bár tudod, hogy nem helyes, de végre valaki meghallgat, figyel rád, érdeklődik, még akkor is, ha te tizenöt éves kamasz vagy, ő pedig az apád lehetne. Az apád, az, akiről kiderül, hogy nem is a valódi apád, s te még csak meg sem vagy lepődve, te is, ő is tudtátok ezt valahol mélyen, s így már legalább az ütések mögé is tudsz igazi indokot tenni: nem kellett volna megszületned, nem is vagy ennek a családnak a része.

Annyira nem fáj, érzed, hogy ennél csak rosszabb lesz, és valóban, mert szerelmes leszel, pedig tudod, hogy nem kéne, nem belé, mert lehetetlen. És mégis. Nem tehetsz róla, tudod, hogy a durva külső és jellem mögött mennyi minden lakozhat és neked ez kell: hogy felfedezhesd, hogy megmutathasd neki, hogy őt is lehet szeretni. Ahogy mélyen legbelül szeretnéd, ha ezt valaki neked is megmutatná.

Mert csak ennyire vágysz: figyelemre, hogy érezd, te is érsz valamit, pedig legbelül pontosan tudod, hogy nem vagy elég senkinek és sosem voltál és sosem leszel elég neki, mert minél jobban megismered, annál többet akarsz belőle, feszegeted a határait, míg végül elveszíted. Megint csak nem tudsz csodálkozni, szinte körbe is öleled a fájdalmat, mert vártad, tudtad, hogy előbb-utóbb eljön és ezt is érdemled.

Menekülsz máshoz, másokhoz, de végül megint mellé sodor az élet, és most könnyebb, szabadabb és egyszerűbb. Egy ideig. Megint jönnek a pofonok, de most tőle, vérzel és fájsz, de a szavai, vagy inkább pont a hallgatása jobban megsebez. Bezárod magadba, bezárod saját magad, nem kérsz vigaszt, nem mintha bárki ajánlaná, mert még mindig tudod, hogy nem vagy elég, sosem leszel az. Nem is érdemelsz mást.

Messzire mész és próbálod elhitetni magaddal, hogy nem miatta, lassan túl is vagy rajta, és a mélyből hirtelen túlságosan magasra kerülsz, de nem bánod. Tudod, hogy valami nem stimmel, menekülsz, pedig azt csináltad, ami az álmod volt, de már ez se érdekel. Úgy érzed magadra találtál, élvezed a pillantásokat, mert legalább az egyetlen értéket elismerik rajtad, a tested. Többet nem érsz, zakatol az agyadban, miközben mosolyogsz és próbálod elnyomni a fel-felbukkanó szúró fájdalmat, mert senki nem keres, nem jönnek utánad, nem is fognak, hisz jobb nekik nélküled.

Csodálkozol, amikor épp ő jelenik meg, reménykedni mersz, hogy talán mégis kellesz, mégis feltűnt a hiányod. Hazamész, boldog vagy, szeretettnek érzed magad, de mégis rettegsz, mert annyi ideig kellett nélkülöznöd a legkisebb szeretetadagot is, hogy már nem hiszel a szerencsédben. Hogy szeretsz és viszontszeretnek és hogy lehetsz boldog, hogy van, aki törődik. Megint feljebb és feljebb kerülsz, eléred a maximumot, és nem hiszed, hogy ennél lehet még jobb, hogy ennél lehetsz még boldogabb és biztosan tudod, hogy innen már csak lefelé vezet az út.

Reggel megint a gödörben ébredsz, ahonnan nincs kiút, vagy ha van is, túl nehéz és fáradságos, de végül harcolsz, nem adod fel, mert most végre van kiért. Nem magadért, érte, mert te nem érdemled meg őt, de ő a világon mindent megérdemel. És talán először ugyanazon a ponton álltok, mert a családod szerint beteg vagy, de ő nem erőltet semmit, csak ott van és minden ugyanolyan, mint régen és ez így jó. Nem érted mi változik, amikor eléd áll és ugyanazt mondja, beteg vagy, nem is akarod hallani, csak rohanni, el, messze, ahol nem érnek utol a szavak és a tekintetek, mert te nem lehetsz beteg. Nem érted, miért mondják, de engedsz, mert az könnyebb, és mert bűntudatod van és belefáradtál az örökös rohanásba.

Kicsit belehalsz, amikor nem vár rád, amikor nincs ott, akire igazán szükséged van, de megint csak, nem lep meg. Túl sok van a rovásodon, túl sokszor sebezted meg, nem érdemled meg, hogy ott legyen. Amikor mégis megjelenik, újra kapsz levegőt és érzed a fordulópontot, mostantól minden más lesz, minden jobb lesz, de jön a diagnózis, 30-40 év, s megint a bűntudat, mert neked kell ezzel együtt élned, tőle nem várhatod el, nem akarsz ekkora terhet ráróni, nem akarsz te magad ekkora teher lenni. Ki nem mondod, ahogy mostanában semmit, mert ha a szavak megformálódnak és elhagyják a szád, akkor súlya lesz az egésznek, valósága és azt nem bírnád el.

Elég, hogy az anyádhoz hasonlítanak, hogy azt mondják, te magad vagy ő, s már nem téged látnak, hanem a diagnózist, egy mentális esetet. Ennyi a segítségük, azzal állítanak szembe, hogy azzá váltál, akivé sosem akartál, ami ellen mindig is küzdöttél. S a hogy érzed magad? helyett ők magunk eldöntik, hogy hogy is vagy, mert láttak már ilyet, volt ilyennel dolguk és te miért lennél más? A diagnózis felállításának percében megszűntél létezni, és nem vagy több mint teher, mint valaki, akinek gondját kell viselni. Végighallgatod, ahogy körülötted ülve felróják minden tetted, amit a betegség kezeletlenségének befolyásoltsága alatt követtél el, azt mondják más vagy, őrültnek hívnak, és üvöltenél, hogy itt vagyok, nem látjátok??, de csak hallgatsz, és a szemed sarkából látod őt, és tudod, hogy ő sem gondolhatja másként.

Világéletedben láthatatlan voltál és nem is bántad, nem akartál problémát okozni, csak szeretni és segíteni a családodnak és harcolni az álmaidért. Egy álomért, ami abban a percben tört darabokra, hogy először érintett meg a betegség szele és egy családnak, akik már csak az említett betegséget látják benned. Te, mint, öcs, mint báty már nem vagy ott. Már csak teher vagy, akire senkinek nincs ideje, akire senkinek nincs energiája és nem is várod el, hogy így legyen. Nem érdemelsz semmit, már rég elfogadtad, és talán életed 17 éve alatt most fáj a legkevésbé, amikor úgy döntesz, elmész. Tudod, hogy úgysem fognak keresni, hogy az életük végre újra normális lehet, nélküled, mert már senkinek sem kell aggódnia amiatt, hogy mi lesz a következő lépésed az önpusztítás felé.

S a benned pangó ürességben egy kis fájdalom még utat nyer, amikor rájössz, hogy egyetlen szeretlek az irányodba tőlük mindent más irányba terelt volna. De nem voltál elég, soha, senkinek, hogy ennyit is kiérdemelj. Nem te lennél Ian Gallagher, ha másképp lenne.




A Shameless 5x11 kicsit túl mélyre szúrta azt a kést.

Kevés annál rosszabb dolog van, mikor az unokahúgod zokogva hív fel és bár fogalmad sincs, hogy miért sír,  mert megszólalni nem bír, de már a lehető legfájdalmasabb lehetőségek is bevillannak, amikor végre nagy hüppögések közepette kinyögi, hogy Zayn kiszállt a csapatból, vége az életemnek!!!, én meg bőszen pislogok magam elé, hogy most ????? ki, merre, hogyan és miért?, mert bár hallottam a One Direction hírét (ki nem?), de itt meg is állt a tudományom velük kapcsolatban.

Szóval mint kiderült, a csapat egyik tagja kiszállt, nem kevés rajongó szívét darabokra törve, köztük az én gyönyörűséges 16 éves unokahúgomét, aki most tényleg úgy érzi, hogy a világ megállt és nincs tovább, itt a vég, nekem meg nem volt szívem elmondani, hogy dehogy van, öt éven belül csak nevetsz majd a mostani fájdalmadon, úgyhogy helyette végighallgattam, mert a könnyeknek jobb kinn, mint benn, a szavaknak meg szintúgy. Aztán felvázoltam a tervet: elmegy és vesz egy jó kis fürdőt, belebújik valami kényelmes otthoni játszós cuccba, átbattyog hozzám, én pedig ellátom kakaóval, karamelles popcorn-nal, egy jó meleg takaróval és három évadnyi Szívek Szállodájával, amit nyilván nem tudott visszautasítani.

Lehet, hogy nem tudok túl sokat a "mai fiatalok" (szégyen, hogy így fogalmazok, de mit tagadjam, ÖREG VAGYOK) rajongásának tárgyairól, de az általuk okozott szívfájdalmat szerintem elég jól kezelem :)))

Nem nagyon tudom, hogy kéne éreznem magam. Érzéketlen vagy, jobban meg kéne rázzon, miért nem vagy kiborulva?, ezek cikáznak a fejemben, miközben nyilván nem véletlen, hogy ilyen szinten közömbös vagyok a történéseket illetően, mert vérségi rokonság ide vagy oda, már legalább tíz éve nem volt közöttünk szorosabb kötelék, az évenkénti egyszeri látogatás nem sokat változtatott azon, hogy már rég nem voltunk igazán unoka és nagymama, de akkor is.

Valahol furcsa, hogy nem azért érzem magam rosszul, hogy már nincs többé, hanem amiatt, hogy annyira nem rázott meg a tudat, hogy már nincs többé. Másik mamám, A mamám szerint ez normális, és nem kéne emiatt ostoroznom magam, de tudjuk, milyen vagyok, mester az önbüntetésben, úgyhogy ez valószínűleg beletelik még egy kis időbe.

Elkezdtem írni egy posztot arról, hogy mekkora csalódás is volt a Shameless 5x08 olyan értelemben, hogy Ian testvérei milyen szinten feladni látszottak a fiút a diagnózisa felállítása után, de aztán rájöttem, hogy a fókuszom (meg nagyjából mindenki másé) úgyis inkább azon van, hogy Mickey, egy átmeneti lejtmenet után is mennyire kitart amellett, akit szeret, és az sem baj, hogy a két fiú három epizód óta egy szót nem váltott nagyjából, mert így is az ő, szavak nélküli jeleneteik jelentik a részek csúcspontját.

És őszintén szólva, ezekbe a fájdalmasan gyönyörű 40 másodpercekbe minden héten egy kicsit jobban belehalok.

If the sun
could light up
the same way you
made me feel inside,
the entire earth
would never again
see another
night.

I find it disgusting how invested I am in a fictional couple.

Utálom, hogy láthatóan sosem tanulok a saját hibáimból és mindig sikerül belelépnem ugyanabba a kupac szarba, csak hogy aztán kiderüljön, hogy ez a kupac egy kicsit jóval nagyobb, mint azt én gondoltam elsőre és ezért van az, hogy hétfő délelőtt 11-kor majd fel tudnék robbanni, annyi szeretném, ha vége lenne a napnak (a hétnek), ugyanakkor a sírás kerülget, mert ez rohadtul nem hiányzott nekem, de arról fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék lenyugodni, vagy kilépni ebből az érzelmi spirálból, amibe rövid idő leforgása alatt ilyen mélyen belekerültem??

Mondtam neki, hogy minden pénzem odaadnám, hogy egyszer írjon egy könyvet. Ezzel a tehetséggel???

Észrevettem, pontosabban Ádám egyik kommentje rávilágított, hogy miközben a bejegyzésekhez való hozzászólási opciókon variálgattam, sikerült priváttá tennem a blogot. Ez lehet amúgy jel kéne legyen arra, hogy a világ épp elég blődséget kap más fronton és legalább én abbahagyhatnám a felesleges szájjártatást, de tudjuk jól, hogy nem mindig szeretem azt tenni, amit elvárnak tőlem.

A blogtól nem szeretnék megszabadulni, idén már egy másik oldal fogságából sikerült kiszabadulnom, azaz töröltem magam a fészbúkról. Már egy jó ideje fontolgattam, aztán pár hónapja véglegesen realizáltam, hogy túl sok időt töltöttem ott, azon filózva, hogy másoknak látszólag mennyivel jobban alakul az élete, mint nekem, és ebből elegem lett, mert ez csak a könnyebbik út volt ahhoz képest, hogy végre a kezembe vegyem a saját életem és arra koncentráljak. Úgyhogy ez már egy jó döntés volt ebben az évben.

És ha akaratlanul is, de jöttek változások, például a munkában, hiszen a cég anyagi problémái miatt sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán megérjük-e az év végét, és nyár vége felé az osztályunk költségvetése is le lett csökkentve, így hármunkból én maradtam az egyetlen főállásban dolgozó, ami habár szerencsére fizetésgyarapodással is járt, elég nagy felelősséget tett a vállamra, de azt hiszem megálltam a helyem. Elhagytam azt a maradék félelemszerűséget, amit ennek a felelősségnek a súlya jelentett, s helyette igyekeztem úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy bármilyen akadály is jöjjön, azt le fogom győzni és megoldok minden problémát.

Lezártam kapcsolatokat és barátságokat és visszataláltam olyan emberekhez, akiket nem teljesen a magam hibájából vesztettem el és ennek végtelenül örülök. Végre azt érzem, hogy csupa olyan ember vesz körül, akik azt a Lizát ismerik és szeretik, aki tényleg én vagyok és már csak pár hiányzó láncszem, azaz emberke hiányzik a gépezetből, akikhez majd igyekszem valamilyen úton-módon utat találni (igen, most rátok mutatok Rien és Ádám ;)).

Sajnos azért nem volt minden fenékig tejfel, voltak nehezebb időszakok is. Alig egy hete temettük el nagymamám testvérét, aki elég szerves része volt a családunknak és akit még sokáig fogok siratni a hányattatott élete miatt. Mert nem csak gyerekkorában, amikor 15 évesen a szülei "odaadták" a nagynénjének és férjének, "nekik nem lett gyerekük és kell valaki, aki segít a ház körül" címszóval (és most komolyan, MILYEN SZÜLŐ LEHET AZ, AKI AZ ÖT GYEREKÉBŐL KÉPES RÁBÖKNI AZ EGYIKRE ÉS AZT MONDANI: AKKOR INNENTŐL TE MÁR NEM A MI GYEREKÜNK LESZEL?? Sosem fogom megérteni, komolyan), hanem felnőttkorában sem kapott sok boldogságot: a férjét hamar elvesztette, az egyik fiát elkényeztette, aki emiatt egy igazi naplopó lett és 45 éves korára még egy rendes és hosszútávú állása sem volt; míg a másik épp emiatt mindig is haragudott rá és nem tudott neki megbocsájtani. És hogy sormintaként záruljon a dolga, még csak azt sem mondhatom, hogy szenvedés nélkül ment el. Nem szívroham vagy agyvérzés vagy hasonló volt a ludas, Lizi nénit egy iszonyúan figyelmetlen sofőr gázolta el, aki az ónosesőben működő ablaktörlő nélkül hajtva ütötte el őt a ZEBRÁN. Koponyalapi törés lett a vége, amitől az amúgy is gyenge szervezete már a mentőben feladta a küzdelmet. Hosszú, fagyos és fájdalmas pénteki temetésen estünk túl.

Ezek után nem hiszem, hogy a karácsony annyira jó hangulatban fog telni, leginkább arra koncentrálunk majd, hogy mamámban tartsuk a lelket, aki már túl sok szerettét temette el az évek során. Az a ritka szerencsénk, hogy itt van Tapi, aki talán az egyik legnagyobb segítsége és öröme. Igazi kis terápiás kutyus :)

“Eleanor had never thought about killing herself – ever – but she thought a lot about stopping. Just running until she couldn’t run anymore. Jumping from something so high that she’d never hit the bottom.”