Azt mondják, ha valami igazán a tiéd, hiába veszted el, egy napon újra a tiéd lesz.

Hát, ami a mai napot illeti, ebben korántsem vagyok biztos. Bár ez már egy jóval hosszabb idő "termése", mint sem egyetlen napé.

Elveszteni egy szerelmet, egy családtagot, egy barátot. Egy emléket, egy érzést. Hosszú a lista, s még sorolhatnám is, de se időm, se erőm nincs hozzá. Úgy érzem magam, mint egy háborúból hazaérkező katona, akinek a dögcéduláján kívül semmije sincs. És valahol így is van. Harcolok mindennel és mindenkivel, szemben állok a világgal, és azt hiszem, legfőképp saját magammal. S minderre talán azért most döbbentem rá, mert ennyi időnek kellett eltelni, hogy megértsem néhány tettem. Talán az fáj ezek közül a legjobban, mikor pár éve elüldöztem magam mellől valakit, aki igazán szeretett. S akit, - bár csak most értettem meg -, de én is szerettem. Nem is tudom, mi ütött belém akkoriban. Megrémisztett, hogy valaki elfogad, szeret és velem akar lenni. S hogy elébe menjek a csalódásnak attól való félelmemben, hogy mindez túl hamar elmúlik, hát tönkretettem. Az elmúlt egy hónapban nem volt olyan éjszaka, hogy elalvás előtt eszembe nem jutott volna. Most pedig, 2 év távlatából visszatekintve hihetetlenül bánom, hogy nem harcoltam, csakis a gyávaságom miatt.

S itt ez a másik dolog. Aminek nem én vagyok a főszereplője, de mégis fáj látnom. Fáj látnom, ahogy két ember, akaratuk ellenére is küzd a Sors és a Végzet ellen, ami pedig semmi más nem lenne, minthogy ők ketten végre boldogok lehessenek. Együtt.

Megkérdeztem az egyiküktől: "Képes lennél elmenni és itt hagyni Őt, tudva, hogy mi mindent tett érted, és mi mindent adott fel miattad?"

A válasz: igen. El akar menni, mert képtelen elhinni, s talán mert benne is ott bujkál az a félelem, ami annyira ismerős a számomra. Fél a boldogságtól, amit együtt élhetnének meg. Fél, hogy újra megbántaná, és ezúttal nem lenne képes elviselni. És fél a szerelemtől, mert amit érez, az olyan mély és olyan erős, hogy szinte fáj. Hiába tűnik közhelyesnek, úgy tűnik, mégis létezik.
S mindössze ez az átkozott félelem az, ami hajtja őt, hogy minden maga mögött hagyjon. Az életét, a barátait, és azt az embert, akit mindennél jobban szeret.

Hogy mi lesz ezután, azt még nem tudom. Nekünk is, de legfőképp kettejüknek az lenne a legjobb, ha itt maradna. Csakhogy tündérmesék nem léteznek. Ahogyan csodák sem. De talán egy nap mindenki rátalál az egykor elvesztett szerelmére. Akit a múltban nem tudott megbecsülni, de a jövője már csak Vele létezhet.