Hogy végződhet egy nap, ami ilyen szuper volt, ennyire aljasul?

Pedig már tegnap utáltam a mai napot, reggel nyolctól fél négyig órám volt, ráadásul mind előadás, s már előre rettegtem, hogy hogyan fogom kibírni. Aztán, ahogy elértük a joghoz, már annyira jókedvünk volt, Fannival gyakorlatilag le se lehetett lőni minket. S még az uccsó órán is benn maradtam, annak ellenére, hogy reggel magamban eldöntöttem, hogy hazamegyek.

Aztán ahogy hazafele elkezdtek tornyosulni a felhők az égen, úgy kerültem egyre mélyebbre és mélyebbre, egy végeláthatatlan lelki gödörben. Itthon pedig már várt a "kegyelemdöfés".

Nem tudom, mit tudnék még kezdeni ezzel? Azt érzem, hogy ez a csalódás nem fog elmúlni, habár lehet, hogy már én vagyok hiperérzékeny, és fogok fel mindent így. Tényleg nem tudom. Csak az az egy biztos, hogy elértem egy pontot, ahonnan képtelen vagyok továbbjutni. Mint, amikor elesel és képtelen vagy felállni. Kéne egy ok, ami segít ebben, de ami eddig mindenen segített átjutni, most épp az taszított a földre.

De az is lehet, hogy az ősz az oka mindennek. Eltelt egy újabb nyár, egy év, amióta nem találom a helyem. Néha tényleg azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elmennék innen. De nem csak egy kirándulás vagy pár nap erejéig. Hanem hónapokra. Évekre. Vagy örökre. Találni egy másik helyet, ahol senki nem ismer, és mindent elölről tudnék kezdeni. Akkor talán visszatérne minden, és lehetnék még egyszer újra olyan boldog, mint egy évvel ezelőtt.

Creo ver la lluvia caer en mi ventana,
te veo pero no está lloviendo,
no es más que un reflejo de mi pensamiento...

A képzelet játéka. És sokszor mennyivel szebb, mint a valóság.