És az emlékek csak jönnek és jönnek.
Szinte nincs a napnak olyan órája, mikor eszembe ne jutna valami abból az időből, s az elmúlt egy-két hétben még inkább így van. Hiányzik az a sok-sok érzés, a sok nevetés és sírás és a megannyi önfeledt pillanat.

És hiányzik az akkori énem. Amikor minden apróságnak képes voltam örülni, és órák hosszat bámulni az ablakból az eget, nem törődve semmivel és senkivel. Mikor még úgy feküdtem le esténként, hogy alig vártam a másnapot, reggelente pedig tudtam, hogy megint egy csodás napom lesz. Mindezt valahol útközben elvesztettem. Mára már csak a rutin maradt. Kezdem úgy érezni, hogy elvesztette az értelmét minden, amit teszek. Aminek alig egy éve hihetetlen hatása volt rám, ma már alig pár pillanatra tesz csak boldoggá.

Talán az a baj, hogy ha nem kapaszkodom ezekbe az emlékekbe, elveszítem minden értelmét az életnek. Mert jó ideje már csak ennek láttam értelmét, ami most szép lassan eltűnik az életemből, mintha ott se lett volna. Mintha nem jelent volna meg egy szép napon, hogy aztán visszahúzódjon, s hogy végül újra rám találjon olyan erővel, hogy a mai napig a foglya legyek. Mert egyszerűen kellett valami, amibe kapaszkodni tudtam, mert épp egy hatalmas gödör mélyén voltam, amiből nem hittem, hogy valaha képes leszek kikecmeregni.

Ezekben a napokban viszont megint csak egy dolgot érzek: hogy mennyi mindent lehetett volna másképp csinálni. Akkor mennyivel jobban alakult volna minden az én életemben is és nem mindig az emlékeim között találnék vigaszt.

Az igazság az, hogy azon a nyári napon saját magam is elvesztettem. És már soha, semmi nem lesz ugyanolyan.