Az elmúlt pár hét idegileg teljesen a padlóra küldött. Eszeveszetten tanulok, készítjük a fél év végi projekteket gyakorlatra és közben a szakdogával is haladni kell. Egy hét múlva pedig már jönnek a vizsgák, aztán karácsony, és 2010. Ez a leghihetetlenebb az egészben. Hogy megint eltelt egy év.

Emlékszem, tavaly szilveszterkor Angival és Ritával iszonyat jól éreztem magam, de mikor éjfél ütött az óra, és rádöbbentem életem legcsodásabb évének vége lett, igencsak szíven ütött. Nehéz volt 2009, és minden jó ellenére rengeteg szomorúsággal volt tele. Valami olyan miatt, amin más már rég túltette volna magát, amit már rég elengedett volna, de én mindig is kilógtam a sorból, ahogy most is. Túlságosan ragaszkodom ahhoz, ami az enyém (volt?), és nem tudom, nem akarom elengedni.

Pedig ezt kéne. Néhány napja másra sem tudok szinte gondolni. Egyre-másra jönnek a magyarázatok és az érvek, amik elől valahol a szívem mélyén igyekeztem elzárkózni, mert nekem minden úgy volt tökéletes, ahogyan. Aztán egy-egy sor, egy-egy mondat lassan egyfajta világosságot gyújtott a fejemben, s rá kellett döbbennem, hogy ez az egész soha nem volt egy álom, egy tündérmese, ahogy azt én hittem, ahogy azt akartam. Volt néhány, nagyon kevés boldog pillanat, de a fájdalom és a hazugság mindvégig sokkal dominánsabb volt. És, hogy ezt én nem láttam, nem akartam látni, azt csakis magamnak köszönhetem. Könnyebb volt a saját életem, a saját problémáim elől egy másik világba menekülni, ami nem volt tökéletes, de én mégis elhitettem magammal, hogy az.

Nem is tudom, mit kéne most éreznem. Kiábrándultságot, haragot vagy fájdalmat? Hát azt hiszem, pusztán fáradt vagyok. Belefáradtam az örökös harcba, hogy megtartsak valamit, ami talán sosem volt valódi. S, hogy olyan valakiért harcoljak, akinek talán halvány fogalma sincs arról, mi a szerelem. Amiért nem okolhatom őt, mert én voltam olyan önfejű, hogy makacsul hittem benne, és abban, hogy a változás talán eléri őt is. De rá kellett jönnöm, hogy aki ennyit hazudik, aki képes manipulálni azt, akit "szeret", becsapni, megalázni... az nem tudhatja, és talán soha nem is fogja tudni, mi a szerelem.

Ám talán a düh valahol mélyen bennem még ennél a fájdalomnál is sokkal nagyobb és erősebb. Haragszom azokra, akik szép lassan felnyitották a szemem, mert hiába van igazuk, sokkal jobb lett volna a békés tudatlanság állapotában maradni. Vagy legalábbis tettetni azt. De ezt nem folytathatom így.

Pláne nem úgy, hogy egy barátot is elvesztettem. Egy olyan embert, aki csodálatos, és a szó igazi értelmében barát. Nem hiszem, hogy ismertem hozzá fogható embert, akiben ennyire túláradnak az érzelmek, aki ennyi szeretetet képes adni. Ezért is vagyok képtelen felfogni, hogyan voltak képesek lehetetlenné tenni az életét...
Ha valaki, hát ő biztosan tudta, hogy min mentem át ezalatt az év alatt. Mindezt ráadásul úgy, hogy más-más nyelvet beszéltünk, és több ország választott el minket. Mégis volt egy aprócska, ám annál hatalmasabb kötelék, ami összefűzött, és csak remélhetem, hogy ez a fonal sosem fog elszakadni.

És, ahogy azt a levél is mondja: "A fájdalom ellenére szerencsésnek mondhatom magam...". Szerencsésnek, mert még most is úgy érzem, hogy minden bánat, minden fájdalom megérte azért a csöppnyi, mégis hatalmas boldogságért.