Nem is tudom, miért írom le. Talán, mert emlékezni akarok, hogy végigolvastam az összes, több, mint ötven fejezetet, és hogy mit is éreztem ekkor. Amikor az epilógus sorait olvastam, a szememből pedig egyre-másra törtek elő a könnyek, már szótárra se volt szükségem, hisz hiába nem értettem néhány szót, az egész olyan világosan és csodálatosan rajzolódott ki a szemem előtt, mintha valami hihetetlen felfedezést tettem volna.
Sosem értettem, miért hatnak bizonyos könyvek, történetek ilyen erővel, ennyi érzelemmel, de miután néhány nap alatt a végére értem, a boldogság és a fájdalom együttes keverékét érzem. Fáj, mert annyira IGAZ, annyira valós, és mégis annyira távoli ez az egész, érezve, hogy mennyi minden és mindenki hiányzik az életemből. De ott a boldogság is, amiatt a kicsiny remény miatt, hogy ez igenis létezhet. És bárkinek megadathat.

Vannak dolgok, amik nem múlnak el az ember életéből. Lassan több, mint egy éve érzem úgy, mintha nem is én élném az életem, hanem az egész csak egy álom lenne. Mert én kaptam az élettől, ha nem is egy nagy ajándékot, de egy kis csodát, amiért igenis minden áldott nap hálát adok, mert ebből nyerem az erőt, hogy reggelente felkeljek, és bármennyire pocsékul is érzem magam, talpra álljak.

Azt mondják, mindig tanul az ember valamit. Nos, azt hiszem, ebből a történetből nagyon sok mindent megtanultam. Betegségről, barátságról, gondoskodásról, megbocsátásról és szerelemről. De ezekről sosem lehet eleget tudni.

"Élvezzük a meleget, mert éreztük a hideget. Becsüljük a fényt, mert ismerjük a sötétséget. Értjük a boldogságot, mert már ismerjük a bánatot..."