Kilátástalanabbnak érzem a helyzetem, mint bármikor eddigi életem során. A "legjobb fősulitól", ahol jelenleg is tanulok megkaptuk a kegyelemdöfést, azaz az elmúlt majd' két évvel kitörölhetem a fenekem akár. Semmit nem értem vele. Csak időhúzást. És erre jön még a sok, sikertelen álláspályázat, amikor még egy válaszemailt, vagy telefont se kapsz, hogy "ne haragudj, de nem kérünk belőled...". De legyek a nap minden percében vidám, legyen kedvem jópofáskodni mindenkivel, ahelyett, hogy begubózhatnék a szobámba, és csak néhány, tényleg néhány órára megfeledkezhetnék mindenről. Mindenről, ami nyomaszt, és mindenről, ami az elkövetkezendő néhány hónapban még rám vár. Összedől a kártyavár, és nem tudom, képes leszek-e kimászni alóla, ha egyáltalán megtalálom a kiutat. Felnőttélet, tudom, nehéz. De hogy mindig a földön fekvőbe rúgjanak még egyet, az nem igazság. Kegyetlen.

"Recuérdame, si el mundo no te trata tan bien..."